ORDÍTANI TUDNÉK

innocent_prison_hand_rtr_img13.jpg

Több mint egy évet ültem, és most is börtönben vagyok mások hibájából, ártatlanul.*

*(A bejegyzést Krisztián részben az újabb előzetes letartóztatása előtt írta, részben én jegyeztem le a beszélőkön történt beszélgetéseket)

Ellenem már akkor megszületett az ítélet, amikor talán még meg sem történt a bűncselekmény. Próbálok kitartani, mert bízom abban, hogy előbb-utóbb valakinek feltűnik az a millió ellentmondás, ami jellemzi ezt az ügyet. Évek óta titkon reménykedek abban, hogy egy vezető nyomozó, ügyész, vagy bíró egyszer majd megálljt szab az ijesztő elfogultságnak, a koncepciós perekre jellemző ordító hazugságoknak és annak a leplezetlen igénynek, hogy mindegy, ki volt, csak valakit találjunk és ítéltessük/ítéljük el. A Kúria döntése arról, hogy visszadobja a másodfokú bíróságnak a labdát, fontos fordulópont volt, de azt már a Kúria sem merte megkockáztatni, hogy a tudatos médiakampány által felheccelt közvéleményt felbőszítse, mondjuk, az előzetes letartóztatásom megszüntetésével. Mert a „könyörgöm, akasszuk fel” elvárást sikerült kimaxolnia a látszólag Renner Erika védelmében működő női szervezeteknek, amelynek egyes képviselői a valóságban olyan eszközökkel és célokkal dolgoznak, amelyek szemben állnak a magasztos elveikkel. Mindezt nem azért írom, hogy bárki sajnáljon, mert a sajnálattal nem vagyok kisegítve. De muszáj kiírnom magamból mindazt, ami bennem van, és amit szóban, élőben sokkal nehezebben fogalmazok meg.

Ez egy rossz álom, amiből nem lehet felébredni.

Az életem már végérvényesem megváltozott. Akik ismernek, tudják, hogy introvertáltabb ember vagyok.  A belső világomat a magánéletemben a barátaimmal élem meg, nem viszem a külvilág elé. Emiatt kívülről sokaknak úgy tűnik, hogy merevebb vagyok. Mindezt tudom magamról, de nem tudok rajta változtatni. Ez az alaptermészetem, ami kifejezetten ellenem dolgozik minden bírósági meghallgatáson, vagy annál a pár interjúnál, amit adtam, mert gyakran túlkontrollálom magam, nem akarok mindenáron érzelmeket mutatni a külvilág felé, vannak akik szerint érzelemmentesen beszélek – ami szerintem nem igaz, de ha ilyennek látnak, akkor ilyennek látnak.

Hogy miért jelent ez most nehézséget? Hát azért, mert a bíróságon is, az átlagnál is erősebb önfegyelemmel, „érzelemmentességgel” beszéltem. Legszívesebben azt kiáltottam volna, hogy „nem én követtem el, nem én vagyok az, akit el kell ítélni”, vagy hogy „a magyar rendőrség szakmaiatlanságát a nyomozás minden egyes perce jelzi”. 

Szarvashiba – nem nyilatkoztam a sajtónak

Súlyos hibát követtem el, amikor a korábbi védőm tanácsára évekig nem nyilatkoztam senkinek. Ma már borzasztóan bánom, és ha tehetném, megváltoztatnám visszamenőleg. Nem hibáztatom dr. Bánáti Jánost, aki jó szándékkal javasolta ezt, és  a döntést végül én hoztam meg, de ma már úgy látom, nem volt jó döntés. Még dr. Bánáti sem számíthatott arra a tudatosan generált és aztán tudatosan irányított médiaőrjöngésre, ami kialakult az ügyben. Amikor végül adtam interjúkat, már olyan hátránnyal indultam, hogy esélyem sem volt egy objektív kép kialakítására.

A médiával kapcsolatos gondolataimat a következő írásomban fogom kifejteni.

A legfontosabb, hogy nem én tettem. És most mindent kiírok magamból, mindent, még azt is, ami fáj. Ez a hosszú bejegyzés lesz az első ilyen.

Ami sokkal fontosabb a médiánál: a zaklatás kérdése

A vád kezdettől fogva tényként próbálta kezelni, hogy zaklattam Erikát. Szeretném ezt körüljárni a továbbiakban. A vád legfontosabb „bizonyítéka” az az okfejtés, fordított bizonyítás, hogy állítólag senki másnak nem volt indítéka, csak nekem. Ha más nem lehetett, akkor csakis én lehettem. Mivel a bűntény megtörtént, a nyakatekert logika alapján csak én lehetek az elkövető. Nevetséges, és tragikus.   

A zaklatás azért lényeges elem, mert a rendőrök ebből próbálták megrajzolni a kapcsolat megszűnésébe soha bele nem nyugvó volt szerető figuráját. A valóságban azonban ezt az állítólagos zaklatást soha sem vizsgálták, mélyen és következetesen egyszer sem, csak mantraszerűen mondogatták, mint egy bizonyításra nem is szoruló tényt.

A legfőbb konfliktus Erikával

A házasságom korábban megromlott, így a bűncselekményt megelőzően már 9 hónapja külön éltem a feleségemtől egy albérletben, Erika otthonától kb. 500 méterre. Ez egyáltalán nem egyedi eset Magyarországon, ahol a törvényes kapcsolatok több mint fele válással végződik. Továbbra is gondoskodtam a családomról és feleségemmel közösen neveltük öt kiskorú gyerekünket. Így majdnem minden nap elmentem hozzájuk, tanultam a gyerekekkel, részt vettem az életükben. Hetente több alkalommal reggelente az albérletből értük mentem és bevittem őket az iskolába. Ez épp elég nehéz volt a feleségemnek és nekem is, de a gyerekek miatt úgy döntöttünk, hogy kibírjuk.

Az a tény, hogy nem hagytam faképnél az öt gyerekemet, és nem fordítottam minden időmet Erikára, ez volt a kapcsolatunk megromlásának alapvető oka. Erika egyszer sem mondta ki a valódi okot a szakításra, hanem azzal magyarázta, hogy nem voltam ott, amikor elromlott a mosógép, de a valóságban arról volt szó, hogy az időm 110%-át magának akarta. Nem fogadta el, hogy még ha akarnám, akkor sem tudnám teljesíteni ezt. A gyerekeimről nem fogok lemondani, mert borzasztó fontosak számomra, és attól, mert az anyjukkal végül nem sikerült a házasságunk, még felelősséggel tartozom értük. De egyébként nem is akartam, mert egy felnőtt ember életében szükség van valamennyi saját térre és időre is.

Sajnos Erika nem tudta elviselni, hogy továbbra is törődök a gyerekeimmel, így az időm egy részét mindenképpen nélküle, a családommal töltöm. Én sosem vártam tőle ezt, és bár természetesen ő is ennek megfelelően élt, és gondoskodott a gyerekeiről, ő velem szemben elvárta a 110%-os figyelmet. Bevallom, ez egyre terhesebb volt nekem, úgy viselkedett, mint egy gyerek.  Ezért nem felel meg a valóságnak az, hogy nem engedtem, hogy szakítson velem. Azt nem vitatom, hogy Erika ezt így élhette meg, de az igazság sosem fekete-fehér, és egy éremnek mindig két oldala van. Én azt nem akartam, hogy mondvacsinált indokokkal, tisztességes megbeszélés nélkül tegyünk pontot a kapcsolatunkra, mert felnőtt emberek joggal várják el egymástól az egyenes beszédet. Mindenesetre egyre jobban zavart ez a helyzet, és egyáltalán nem törtem össze, amikor sms-ben közölte, hogy szakít velem. Tisztázni viszont szerettem volna, mert úgy éreztem, hogy ha szerettük egymást, márpedig úgy éreztem, ez így volt, akkor tegyünk meg mindent a tisztázás érdekében, és ha nem sikerül, akkor legalább nyugodtan le tudjuk zárni, tanulunk belőle, és tovább tudunk lépni.

Zaklatás, ha egy volt szerető nem költözik más városba?

A szakítást követően Erika lakhelyének közelében maradtam. Ennek egyszerű az oka: 1 évre béreltem ki a lakást, és nem akartam elbukni a több százezer forint kauciót. Magyarországon elég sok frissen szétvált pár él egymás közelében, és sem hittem volna, hogy ez a döntés közvetetten akár börtönévekbe is kerülhet.

Mivel ott maradtam, óhatatlanul is megfordultam Erika lakásának közelében. A két utca egymásra merőleges, a két lakás közel van egymáshoz, és a munkahelyem is ugyanaz maradt – persze, hogy gyakran elmentem ott, vagy ott futottam, ahol amúgy is szoktam. De hát, Erika sem költözött el, és pl. épp ott sétáltatta a kutyát, ahol korábban, és minden nap kétszer ugyanúgy elment a munkahelyem mellett, mint addig.

Az útvonalaink és a lakásaink elhelyezkedése alapján a szakítás utáni négy és fél hónapban kb. négyszázszor futhattunk volna össze az utcán. Ehelyett mindössze 4-5 alkalommal találkoztunk össze véletlenszerűen. Zaklatás lenne, ha egy kapcsolat megszakítása után a másik fél nem költözik el azonnal a környékről, így esetleg a szakítást kimondó őt továbbra is láthatja? Ha a potenciális esetek alig 1%-ában összetalálkoznak és a másik fél esetleg köszön neki, vagy odamegy, az zaklatás? Ez egyszerűen nevetséges.

Ki keresi a másikat, ki beszél mindig a másikról?

A bűncselekmény előtt már hónapokkal semmilyen kommunikáció nem volt közöttünk. Nem voltak emailek, telefonhívások, találkozások. Ez teljesen egyértelműen bebizonyosodott a nyomozás során. Minden kétséget kizáró módon látszik, hogy semmilyen kapcsolat nem volt közöttünk, Erika is ezt mondta: Az utolsó emailt 2013. január végén kaptam, mely egy búcsúlevél volt… Január végén sem SMS-t sem telefonhívást nem kaptam.” (Tárgyalási jkv. 2016.01.13. - 6. oldal)

Mindez azért történt, mert én már lezártam ezt a kapcsolatot. Átéltem a szétválás minden szakaszát. Először csalódott voltam, hogy így végződött, aztán meggyászoltam a viszonyunkat, majd amikor megkönnyebbültem, megismerkedtem Noémivel. Erikának itt már semmi esélye nem lett volna, ha esetleg vissza akarta volna csinálni a szakítást. Noémi egészen más, mint Erika, úgy fogad el, amilyen vagyok. (Lassan öt éve kitart mellettem, pedig ő is teljesen ártatlanul lett többször meghurcolva a médiában.) Itt lett végleges a szakítás, ez volt az elengedés folyamatának utolsó eleme. Mi a fenéért akartam volna tőle bármit is a továbbiakban? Eddigre már megértettem, hogy a szakítás volt a legjobb, ami történhetett velünk, ezért is voltam képes újra ismerkedni és megtalálni a szerelmem. Minden okafogyottá vált Erikával kapcsolatban, és utólag visszagondolva, bizony volt, amit furcsállottam a korábbi érzéseimmel és választásommal kapcsolatban.

Időközben Erikának is új barátja lett, mégis, még mindig gyakran beszélt a barátnőinek rólam. Ez egyértelműen kiderült a nyomozati anyagból, Erika és barátnői tanúvallomásaiból. Ahhoz képest, hogy én vagyok a „zaklató”, ők beszélgettek rólam gyakran, nem én a barátaimmal Erikáról. A támadás előtt két nappal például a szakításkor küldött egyik üzenetem volt a téma. A beszélgetéseken résztvevő egyik barátnő erről a következőket mondta a tanúvallomásában: „… amikor találkoztunk, általában arról beszéltünk, hogy mi történt Krisztiánnal való kapcsolatában.” Mégis, miért? Hát miért nem örült annak, hogy megszabadult attól a fickótól, aki „nem figyelt rá”, és „nem úgy szerette”, ahogy kellett volna? Aki nem volt hajlandó 24 órában vele foglalkozni, és aki „otthagyta”, amikor a gyerekeivel játszott és tanult? Én egyetlen barátommal sem töltöttem órákat Erika kitárgyalásával, mert már nem volt relevanciája. Annak ellenére, hogy Erikának már új barátja volt, én voltam a fő téma közöttük, úgy, hogy már hónapok óta nem találkoztunk egymással, nem beszéltünk, és a január végi lezáró levél óta írásban sem kommunikáltunk. Ezt Erika is megerősítette a bíróságon.

A „zaklató” nem kapta vissza a lakáskulcsát

Erika nem adta vissza az albérletem kulcsát sem, ami pedig egy igen szimbolikus tárgy. A kulcs ugyanis szó szerint és átvitt értelemben is a hozzáférést jelenti a másik életéhez, az intim világához, a legbelsőbb énjéhez. Ezért is boldog minden szerelmes, amikor kulcsot kap a párjától, mert ez a befogadás, elfogadás jele. Nem véletlen, hogy a szakításkor ezt adjuk vissza először, ezzel jelezzük, hogy kiléptünk abból a belső világból, és már nem tartozunk össze.  Egymás ruháinak visszaadásánál sokkal erősebb, amikor a szakító fél leteszi a kulcsot a konyhaasztalra, vagy bedobja a postaládába. 

Nekem sosem volt kulcsom Erikához. Erika az én kulcsomat magánál tartotta, a táskájában vitte magával mindenhova – derült ki saját vallomásaiból. Mindezt hónapokkal a szakítást követően úgy, hogy – még egyszer hangsúlyozom –, Erikának már volt új barátja, és velem már semmilyen kommunikáció nem volt. Ezt senki nem furcsállja rajtam kívül? Vajon ez megfelel annak a mintának, ahogy a zaklatók üldözni szokták a másik felet? Nem fordítva szokott lenni? Nem a zaklató próbálja így is kontrollálni az exét?

Nem voltak zaklató emailek vagy üzenetek!

Amikor letartóztattak, rögtön saját magam kértem, hogy nézzék meg a szakítást követő összes email-t, levelezést, csetelést, sms-t, és azonnal meg is adtam az ehhez szükséges kódokat, jelszavakat. A nyomozók nem találtak egyetlen zaklató jellegű üzenetet sem ezek között, sem pedig olyat, ami arra utalt volna, hogy nem tudnám Erikát elengedni, a szakítást feldolgozni. Egyetlen ilyen dokumentum sincsen az iratanyagokban.

Akkor most mi is támasztja alá a zaklatást? Zaklatás-e pusztán az, ha valaki egy közel 6 éves kapcsolat egyik napról a másikra való megszakadása miatt email-ben megkérdezi a másikat, hogy mi volt ennek az igazi oka? Arról nem is beszélve, hogy ha valaki nem szeretne üzenetet kapni egy másik embertől, akkor fél perc alatt be tudja állítani, hogy a leveleit többé ne kapja meg. De egy okostelefonon is könnyedén be tudja állítani, hogy mely nem kívánatos számokat blokkoljon a készülék.

Eközben Erika egyik korábbi szeretőjével még a mi kapcsolatunk alatt is évekig levelezett. Tehát az, hogy kidobta a fickót, a távolról sem jelentette azt, hogy nulla lett a kommunikáció közöttük. Érdekes, a korábbi szeretője sok száz emailjét távolról sem találta zaklatónak, és egészen e szörnyű ügyig az én üzeneteim ellen sem volt semmi kifogása, vagy legalábbis ennek semmilyen jelét nem adta az én számomra: nem mondta azt, hogy hagyjam békén, nem írta meg, hogy elege van belőlem, és nem akar soha többé egy levelet sem kapni tőlem, nem küldött olyan sms-t, hogy nem kíváncsi a mondókámra, de a legjobb barátnője sem hívott fel, hogy ha még egyszer emailezek Erikának, feljelentenek.  Pedig bármelyiket megtehette volna.

Ehhez kapcsolódik az az ominózus ügy, amit szintén nem vizsgált a rendőrség és a bíróságok. Erika azt állította, hogy feltörtem az email fiókját. Ennek az ellenkezője igaz. Erika féltékenykedett rám, és kérte, hogy hadd tekintsen bele a levelezésembe. Nekem nem volt titkolni valóm, ezért megadtam a jelszavam. Beletekintett, elolvasta az e-mailjeimet. A kölcsönösség jegyében kértem, hogy akkor már én is hadd nézzem meg az ő leveleit. Ennek a kérésnek egy kis idő után eleget is tett. Ennek nyoma is van, bárki megnézheti a levelezést, ahol Erika megadja nekem a jelszavát. Ezek után beléptem a fiókjába. A bejövő mappája szinte üres volt, így hát belenéztem a törölt levelei közé a kukába. Hirtelen több száz levél jelent meg, amiben Erika levelezett a volt szeretőjével, évekkel az után, hogy szakítottak, és már velem járt. Ezt kifogásoltam, mire ő nekem támadt, hogy miért „töröm fel” a leveleit. A nyomozókat, bíróságot nem érdekelte az én verzióm, meg sem nézték a bizonyítékot, hogy Erika adta meg a jelszavát, hiszen már készen volt az ítélet. Ezek az apró, felderítetlen hazugságok is ellenem hangoltak szinte mindenkit.

A híváslistákból megállapítható, hogy a szakítás után azonnal a korábbiakhoz képest töredékére csökkent a beszélgetéseink száma és ideje. Én semmiképp nem tartom beteges, példa nélküli dolognak azt, hogy a hirtelen szakítás után az első időszakban megpróbáltam megtudni, mi a valódi oka a döntésének.

Az is megállapítható híváslistákból, hogy Erika is több alkalommal hívott engem, tehát még csak az sem igaz, hogy csak én próbálkoztam volna. Egyértelműen nem egyirányú volt ez a dolog. Csak addig van szó zaklatásról, amíg én hívom fel őt? Ha én zaklató vagyok, a zaklatott fél miért hív vissza? És az hogy lehet, hogy volt több fél- vagy egyórás beszélgetésünk is? Ha valakit zaklat egy volt szerető, az tényleg beszélget vele egy órát telefonon?

Az történt tehát, hogy kezdetben szerettem volna megbeszélni a valós okokat, amire Erika ígéretet is tett. Azonban ez sosem történt meg, és mivel jó párszor lepattantam róla, egy idő után be kellett látnom, hogy ez már így is marad. Ezért néhány hét után elfogadtam, hogy ez van, és lezártam a kapcsolatot magamban. Ezt egyértelműen tükrözi a telefonok és emailek számának folyamatos csökkenése, majd az, hogy kb. másfél hónap múlva ezek meg is szűntek.

Januárban gyakorlatilag már nem volt köztünk kapcsolat. Noémit már ismertem. Úgy éreztem tehát, hogy itt az ideje a búcsúlevélnek, amellyel a magam részéről szimbolikusan lezárom ezt a történetet az életemben. A levélben köszönetet mondtam Erikának a kapcsolatért és sok boldogságot kívántam neki további életéhez. Ő pár soros válaszában szintén így reagált. Mindez alig 2 hónappal a kapcsolat megszakítása után történt.

Hogy sajnálom-e, ami vele történt? Magától értetődik. Ember ilyet nem kívánhat senkinek. De az is biztos, hogy nem akarok börtönbe menni más helyett, a nyomozás hiányosságai miatt, a média által keltett hisztéria miatt, vagy amiatt, hogy Erika egy kitartó, következetes agymosás után már maga is elhiszi, hogy zaklattam.

Nem zaklattam Erikát

Nem zaklattam Erikát, nem csak büntetőjogi értelemben, de köznapi értelemben sem. Nem járkáltam a nyakára, nem lopóztam be a házába, nem hallgatóztam az ajtaja előtt, nem hívogattam rejtett számról vagy a sajátomról, nem küldtem névtelen leveleket freemailről, nem küldözgettem sms-eket.  Amit meg szerettem volna vele beszélni, nem sikerült, így a helyzet a megbeszélés nélkül is egyértelművé vált.

De akkor ki a tettes?

Nem tudom. Kinek lehetett indítéka? Nem tudom.

Csakhogy ezt nem is nekem kell tudnom, hanem a rendőröknek. Az ő feladatuk lenne ezt kinyomozni, de vagy teljesen alkalmatlanok bármilyen szakmai munkára, vagy annyira gátlástalanul koncepciós alapon „dolgoznak”, mint az ÁVH az ötvenes években. Ebben az ügyben semmi mással nem foglalkoztak, mint hogy azonnal találjanak gyanúsítottat, és hogy akármi is derül ki, ezt az embert elítéltessék.

Ez az ember én vagyok, és nagyon szeretnék már felébredni ebből a rémálomból.   

Immár 12 hónapot töltöttem börtönben ártatlanul. És ordítani tudnék…

Következik: Beszéd az Utolsó Szó Jogán